Karcag történelme I.

Karcag neve eredetileg egy török eredetű, valószínűleg kun személynév. Qarsaq - szó a pusztai róka megnevezése, mely Ázsiában ismert állat. A szó itteni első előfordulása: egy kun nemzetségfő birtokának megjelölésére szolgált, aki az 1330-as években élt. A település Karcagújszállás néven először 1506-ban szerepel, amely név második eleme már arra utal, hogy újból megülik a települést (míg az első telephely valószínűleg a 4.sz. műút melletti Karcag-telki temető helyén lehetett, e második már a jelenlegi belterületen). A településnév második tagja a XIX. század utolsó harmadában kopik le és napjainkra marad a mai fonetikus írásmóddal: Karcag.
A 67 ezer holdas karcagi határ számtalan régészeti leletet rejt magában. Az újkőkor késői szakaszára jellemző, alföldi vonaldíszes kerámia töredék került elő a Keserves nevű határrészen (kb. ie. 4000). Kora rézkori leleteket a Botonásról és a Kállaitanyáról tartanak nyilván a régészek (kb. ie. 3000). A kunhalmok egy része késő rézkori tetemet rejt magában. Bronzkori és szarmata leletek egyaránt kerültek be a múzeumi gyűjteménybe. A népvándorlás kori, honfoglalás kori és középkori leletek már határrészhez köthetők, sőt földrajzi nevek, okleveles adatok is segítik a beazonosításukat (avar: Bugyogó, Magyarka, Árpád-kori: Tilalmas, Kápolnahalom, középkori: Bócsa, Ágota, Asszonyszállás, Orgondaszentmiklós). Árpád-kori név: Üllő - Árpád egyik fiának a neve; Bor - a Bor-Kalán nemzetség neve; Apavára - a Barsa nembeli Apaj békési földesúr neve. Valószínűleg tehát az Árpád-korban magyar falvak voltak ezen a tájon is, melyek aztán a tatárjárás idején vagy elnéptele-nedtek, vagy lakói lassan összeolvadtak a vi-déket megszálló kun népelemekkel. Mindenesetre az állandó letelepedésre kényszerített kunok a mai Karcag határában elfoglalták Bócsát, Magyarszállást, létrehozták Asszonyszállást, Ködszállást, Orgondaszentmiklóst, Karcagújszállást. A középkor folyamán e falvak férfilakossága mindenkor katonai szolgálatot kellett hogy adjon a királynak, hiszen Kötöny (vagy más néven Kuthen), a kunok vezére és IV. Béla király között a Magyarországra való betelepülésükkor ilyen megegyezés jött létre. Ez minden bizonnyal hozzájárult asszimilálódásukhoz. Az eredetileg nemzetségi elv szerinti települések lassan lokális közösségek lettek. E falvak utcás települések voltak templommal, temetővel. Régészeti feltárás is segíti e falvak középkori életmódjának rekonstrukcióját. A mai kultúra kun eredetű gyökereinek kutatását nyelvészek, régészek, néprajzosok, történészek ma is intenzíven végzik. E kutatás egyik központja a Györffy István Nagykun Múzeum Karcagon.
A török pusztítás a Karcag határában lévő falvakat sem kímélte. Az első nagy kár akkor érte őket, mikor Szolnok elfoglalására vonultak itt a török hadak (1552). Az 1571-es török adóösszeírás szerint Asszonyszálláson 38 ház, Ködszálláson 27 ház, Magyarszálláson 28 ház, Bócsán 52 ház, Karcagújszálláson 55 ház, Hegyesboron 26 ház és minden faluban templom van. Az asszonyszállási és az orgondaszentmiklósi templom alaprajzát már a régészeti feltárásokból ismerjük, csak leírásból tudjuk azonban, hogy a mai Kálváriadombon (vagy más néven Szőlőshalom) egykor gótikus templom állott. A város belterületén lévő halom egyébként, ugyanúgy, mint a legtöbb kunhalom rézkori. A középkori falvak is mind egy-egy ilyen halmon feküdtek. Ezen falvakat összekötő utak egyúttal a más tájakkal való kapcsolattartást is jelentették. Például Debrecen felé itt vezetett el az út a Szőlőslom és az Ágotahalom mellett. Az utasnak a Zádor-éren is keresztül kellett menni. Az átkelést a Zádor-hídon biztosították, amely azonban kapuja is volt a Nagykunságba való belépésnek. Előbb fahíd volt rajta, majd 1802-ben építették a jelenleg is álló kőhidat 7 boltívre (ma csak 5 van meg belőle). A halmok határjelző szerepet is betöltöttek. Ilyen szerepe maradt meg az Árpád-kori leleteket magába foglaló Gergelyhalomnak a Karcag, Kunhegyes és Kunmadaras hármashatárnál. Török kori monda fűződik a Lőzérhalomhoz. A laponyagok, halmok arra is alkalmasok voltak, hogy az ellenség elől oda meneküljenek a lakosok. Az ismeretlen számára a nádas-sásos, ingoványos tájon nehezen lehetett megtalálni e rejtekhelyekre a bejáratot. Tulajdonképpen a népnek ez a védekezési módja a tatárok, törökök ellen is bevált (Apavára mondája, Ketel vitéz mondája). A XVII. század ugyancsak futásokkal teli kor volt e vidék népe számára. Egyes falvak ekkor pusztultak el végleg. Az utolsó törökdúlás 1697-ben érte a karcagiakat. A XVIII. század első fele újabb erőfeszítésekre kényszerítette a szülőföldjükre visszatérő lakosokat. A Habsburg államhatalom ugyanis nem ismerte el a kunok korábbi kiváltságait (közte önállóságát), és 1702-ben eladta a területet a Német Lovagrendnek 500 ezer rénes forintért. Az új földesúr a középkori falvak helyén csak Karcagújszállást találta, amelynek lakosait adózó jobbágyokká süllyesztette. Ez a sérelém Rákóczi zászlaja alá vitte a kunságiakat. Az újabb háborúskodás további vérveszteségekkel járt, sőt a fejedelem 1705-ben kénytelen volt kiüríttetni a települést, és lakosait áttelepíttetni rakamazi birtokára. A felkelés leverése után a szülőföldjükhöz ragaszkodó karcagiak harmadszor is "megülték" a várost és újra szervezték a közösség életét. 1713-ban 73 gazdát, 90 özvegyasszonyt, 28 fő 15 éven felüli fiút és leányt vehetett számba az új földesúr, mint adózót. A lakosok száma az ezt követő években nemcsak a természetes szaporodás, hanem a betelepülés folytán is egyre növekszik. Elsősorban a szomszédos Szabolcs megye kisnemesei számára vonzó a vidék. Az 1720-as országos összeírás már 138 családdal számol. Az 1724-ben kezdődő városi lajstromban 330 családfő szerepel négy tizedben. A település lakosságszámban növekedett a leggyorsabban, és úgy tűnik, a közösségszervezésben is elöljártak. Így a török korban elpusztult Kolbázszék helyett átveszi Karcag a tájszervező funkciót. Ekkor válik a Nagykunság központjává. A jász és a kiskun vezetőkkel együtt sikeres harcot folytatnak az országgyűlésben. 1715-ben törvény mondja ki, hogy a Jászkunságot nem eladta az Udvar, csak elzálogosította. 1730-ban gazdát cserél a Hármas Kerület. A pesti Invalidusok (rokkant katonák) háza lesz az új birtokos. Sikeres tárgyalássorozat eredményeként (melyben fontos szerep jutott a karcagiak képviseletében Varró István főjegyzőnek), 1745-ben a Jászkunság visszakapja korábbi jogi státuszát, azaz önállóságát. Ennek azonban ára van. A településeknek (azon belül a lakosoknak) kellett felvállalni, hogy megváltják magukat, azaz visszafizetik a földesúrnak az 500 ezer rénes forintot, valamint az azóta történt beruházások árát. Vállalják a nádor fizetését és ezer lovas katona kiállítását. Karcag ebből 41300 forintot vállalt magára (a saját határán kívül megváltotta Asszonyszállást, Magyarkőt, Orgondaszentmiklóst, Ködszállást és Bócsát) és a ráeső lovaskatonát, kiket Mária Terézia az osztrák-porosz örökösödési háborúba küldött. E háborúban kezdte a pályafutását a karcagi Kováts Mihály is, aki később az amerikai függetlenségi háború tisztjeként (Washington ezredese) sikeresen alkalmazta a magyar könnyűlovas harcmodort csapatával. A redemptióban való részvétel a várost nemcsak tájközponttá tette, de biztosította a számára, hogy elinduljon a polgári fejlődés útján. Az összefogás egyrészt az erős lokális közösség kialakulásához járult, az egyéni anyagi áldozatvállalás viszont megteremtette a családi gazdaságok alapját. A XVIII. század közepén tehát beprogramozódott, hogy a lassan-lassan kibontakozó polgári társadalomban mely családnak hol lesz a helye. A helyi fogalmak szerint redemptusokra, irredemptusokra és szolgákra oszlott a közösség. 1760-ban 499 redemptus és 67 irredemptus nevét jegyezték fel. 1764-ben 573 gazda számított redemptusnak, azaz volt földtulajdonos. A lakosság 88%-a tekinthető ekkor birtokosnak, azonban közöttük is megfigyelhető a vagyoni különbség.

A redemptusok vagyoni rétegződése 1764-ben

1-5 hold:

29 birtokos

6-20 hold:

270 birtokos

21-50 hold:

206 birtokos

51-100 hold:

80 birtokos

101- hold:

5 birtokos

A redemptusok fele tehát kisbirtokossá vált, de jelentős a középbirtokosok aránya is. A XVIII. században 200 holdnál nagyobb nagybirtok nincs a karcagi határban. Az 1745-ben kötött redempciós szerződés és az annak kapcsán kialakult társadalomszerkezet két évszázad folyamán csak számszerűleg módosult, de alapjaiban nem változott. A központi hatalom a református közösség erejét igyekezett gyengíteni azzal, hogy az 1770-es években katolikusokat telepített a városba, akik közül azonban csak kevesen rendelkeztek olyan anyagi erővel, hogy a birtokosok közé kerüljenek. Így a vagyontalanok számát gyarapították. A lakosság számának gyarapodása arra kényszerített több családot, hogy új életteret keressenek maguknak. 1786-ban sok karcagi család települt le a Bácskában, létrehozva Ómoravicát. Az 1994-ben kialakított testvérvárosi kapcsolat tehát a közös származástudat, a családi és egyházközségi kapcsolatok állami szinten történő elismerése.
A XVIII. században Karcag társadalma teljes egészében paraszttársadalom volt. Szerepel ugyan néhány iparosmester neve a Liber Fundiban (földkönyv), de ez is azt bizonyítja, hogy a tehetősebb iparosok jó befektetésnek a földet tekintették. Az első iparosok a kovács, kerékgyártó, fazekas, szűcs, molnár, asztalos mesterséget űzték. Amikor a XVIII. század második felében a parasztok elől lezárják a betelepülés lehetőségét, egy-egy hiányszakmát művelő iparos megkapja a letelepedési engedélyt. Így a helyi ipar a XIX. elejére éri el azt a szintet, hogy céhet alapítsanak. Az első csoport 1817-ben kap "működési engedélyt". A XIX. század első felében egy céhbe többféle mester tartozott: I. lakatos, asztalos, kovács, kerékgyártó és kalapos; II. ács, molnár, fazekas, bognár; III. csizmadia, cserzővarga; IV. szabó, szűrszabó, szűcs, takács, szíjgyártó és kötélverő. Egyes iparos di-nasztiák története innen indul.

Weboldalunk sütiket (cookie) használ működése folyamán, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassa Önnek. A sütik használatát bármikor letilthatja! Adatkezelési tájékoztatónk.