Karcag történelme II.

A település önkormányzatisága nagy hagyományokra tekint vissza. Mivel a kunok, Magyarországra való betelepülésüktől fogva mindig saját maguk szervezték meg a közösség belső életét, így a szokásjogon alapuló irányítást elfogadták. A XVIII. században a település élén állt a főbíró, a törvénybíró és az esküdtek (1740-ben 13 fő). Ők irányítják a város gazdálkodását, közigazgatását, igazságszolgáltatását. Munkájukat segítik a tisztviselők. Felelősségük igen nagy, hiszen nemcsak a település belső életét kell irányítani, hanem kifelé a közösség érdekeit is képviselniük kell. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a Nagykun Kerület irányításában is vezető szerepet kell vállalniuk. A magisztrátus tagjainak választására minden évben (eleinte Szent György napján, majd november 1-jén) sor kerül, de gyakran ugyanazok, vagy ugyanazon családból származók kerülnek az elöljárói székbe. A családi tradíció és a debreceni kollégium, illetve annak karcagi partikulája (1686 óta) biztosítja a szükséges ismereteket számukra.

A tiszántúli iskolák által biztosított oktatás jó néhány jeles személyiséget adott a magyar kultúrának. Carceus (Karcagújszállási) Márton Németalföldön (Leiden) adta ki doktori értekezését 1672-ben. Varró István karcagi jegyző a redempciós tárgyalás nagykunsági követe – otthonosan mozgott Bécsben, Pozsonyban, Budán – ugyancsak európai műveltségű diplomata volt. A XVIII-XIX. század fordulójához érve, már nemcsak megszaporodnak a debreceni kollégiumban tanuló karcagi diákok, de azok száma is jelentős, akik tanult emberként visszajőve a városba, annak irányításában részt vállalnak. A város szellemiségének alakulásában döntő szerepe van a XVI. századtól működő református egyházközségnek. Az adatok azt mutatják, hogy a Nagykunság népe elsők között tért át a református hitre. A XVII. században épített templom 1725-ben kapta a második harangot. 1743-ban a régi torony mellé egy új templom épületeinek alapjait kezdték lerakni. Az ellenreformáció szellemében intézkedő Udvarral szemben azonban meg kellett vívni a harcot. Az engedély kijárásában ugyancsak jelentős szerepet vállalt Varró István, aki állítólag még beszélte a kun nyelvet. Az 1756-ban felszentelt templomot 1793-97 között teljesen újjáépítették és akkor nyerte el a mai formáját. A templom az egykori Piactér – mely 1892-ben kapta a Kossuth tér nevet – egyik meghatározó épülete a szomszédságában a József nádor – a kunok bírája 50 évig – emlékoszlop, a második világháborús emlékmű – Györfi Sándor karcagi szobrászművész alkotása – és a Kossuth Lajos-szobor, amely Horvay János alkotása.

A város épületei megújultak a XIX. században. 1813-14-ben készült a Csengős iskola. 1825-ben építették fel a főtér jellegzetes klassszicista stílusú épületét, a Bárány Nagyvendéglőt. Az 1840-es években építette fel Kálmán Sándor alkapitány is családi kúriáját, mely most a Györffy István Nagykun Múzeumnak ad otthont. Az 1834-es nagy tűzvész nyomán főleg a Rétoldalt építették újjá, immár mérnöki terv szerint. A város többi része (elsősorban a Fanzug, Pernyészug) megőrizte a korábbi halmazos településszerkezetet kanyargó utcákkal, zugokkal. A városban itt-ott még ma is van néhány szép nagykun parasztház. Két jellegzetes típusával találkozhatunk: a lopott tornácos ház, a népi klasszicista stílusú (kerek vagy szögletes oszlopokkal) ház. Ezen utóbbi típusú a nagykun tájház (Jókai u. 16.), valamint a Kántor Sándor-gyűjtemént. (Erkel Ferenc u. 1.) Ugyancsak XIX. századi létesítmények voltak a szélmalmok, melyből egyet még láthatunk a Vágóhíd utcán. Korábbi épülettípust őriz az Északi temetőben lévő földház, mely a maga nemében egyedülálló messze vidéken. Különösen a református temetők fejfái, a kerítések, a házvégek, ügyes kezű faragók munkáját dicsérik. E népművészeti remekek többsége az 1870-80-as években készült, de egy évszázad múltán is készültek míves deszkakerítések, kapuoszlopok.

A XIX. század közepére megszaporodtak a mesteremberek a városban. 1853-ban már 160 iparost tartottak nyilván. Mellettük még számolnunk kell a parasztspecialistákkal is.
Időközben a parasztgazdaságok profilja is átalakult. A szántóföldi növénytermesztésre tevődött át a hangsúly. Míg a redemptiókor a határnak csak 1/3-a volt szántóföld, a XIX. század közepén már a rétet is feltörték, majd a század végén a legelőt is kiosztották a gazdák között. Elsősorban búzát termeltek, de már a kukoricatermesztés is jelentős lett. A parasztgazdaságok bevételi forrásává egyre inkább a búza vált. A határnak az újabb és újabb felosztásával lassítani tudták a birtokosztódást, azaz a birtokos parasztok utódai is birtokon belül maradtak. Ezen túl más belső szabályok is segítették, hogy a város osztályszerkezete ne változzon (pl. adásvétel: elővételi jog illette meg a rokont, a szomszédot, a redemptust; öröklési rend: csak a fiúk örököltek ingatlant; letelepedés: korlátozták az idegenek beköltözését).

A parasztpolgári fejlődés útját járó nagykunsági település vezetői a reformkorban is ragaszkodnak a XVIII. században létrehozott kiváltságos Jászkun Kerület társadalmi formációhoz és évtizedekig ellenállnak a megyébe való betagozódásnak. Ennek ellenére és annak ellenére, hogy 1848 legfontosabb vívmánya a jobbágyfelszabadítás, nem érintette a kerületet, Kossuth hívó szavára elsőként vesznek részt a szabadságharcban. A hazáért való fegyveres szolgálatnak sok évszázados hagyományai vannak a Jászkunságban, így természetes, hogy a haza függetlenségének veszélybe kerülésekor a jászkunok – közöttük a karcagi nemzetőrök és honvédek – 1848 kora nyarától a szabadságharc bukásáig ott vannak a harctereken. 1849 tavaszán a nagykunsági települések is fegyveres harcok színhelyei lettek, amely a polgári lakosságnak is közvetlen megterhelést jelentett. Még az utolsó hetekben is Karcag határában gyülekeztek a környék fegyvert fogó fiai és két hétig gya-korlatoztak a nagykun táborban, hogy aztán segítsenek Debrecen megmentésében, de hiába.

Kossuth Lajos többször járt a városban. A menekülő kormány útja is Karcagon keresztül vezetett. A szájhagyomány napjainkig őrzi, hogy hogyan borult fel a város határában a kátyus úton a kincstárat és a magyar koronát vivő szekér.
A várost a szomszéd településekkel összekötő utak karbantartása, mindenkor a közmunka egyik fontos tevékenységtípusa volt. Amint már korábban is írtuk: Debrecen felől az Ágota csárda, Zádor-híd útvonalon keresztül vezetett az országút, és Karcagon át Kunhegyest érintve szállították a középkor óta a sót Szolnok-Pest irányába. Karcag egyik legrégibb utcájának a neve Vásáros volt, amely Kunmadaras felé vezetett. Kisújszállás felé a Kara János mocsár miatt, az év több hónapján keresztül járhatatlan volt az út. Éppen ezért óriási jelentőséggel bírt, hogy vállalkoztak arra, hogy a Pest-Szolnok vasútvonalat meghosszabbítják, s keresztülvezetik a városon. Így 1857-től az országos vasúthálózat része lett Karcag, majd 1896-ban innen kiindulva kiépítették a Tiszafüredre vezető szárnyvonalat is. Mindkettő azóta is működik, jelentős teheráru- és személyforgalmat bonyolít le. Mivel a várost igen nagy tanyavilág vette körül (a külterületi lakott helyek száma a XVIII. századtól a XX. század közepéig egyre növekedett), így mindkét vasútvonalon a város határában több megálló volt (Karcagi-puszta, Apavára, Cserhát, Berekfürdő). Ennek ellenére a parasztgazdaságok legnépszerűbb közlekedési eszköze a lovas szekér maradt, a személy- és tehergépkocsik elterjedéséig. A Jászkun Kerületben igen jól szervezett volt a települések közötti információ-továbbítás. Lovasok vitték a postai küldeményeket. Karcagon az 1780-as években létesült a magyar királyi postahivatal, melynek postamestere közel egy évszázadig a Laczka családból került ki. Jelenleg az 1935-ben épített épületben működik a magyar posta, a katolikus templom szomszédságában. Ugyancsak itt található egy nagy kapacitású telefonközpont is.

A XIX. század utolsó harmadában a polgárosordás egyre inkább megfigyelhető a város arculatán: megépül az első magántulajdonú emeletes ház, megnyílik az első takarékpénztár A Jászkunság című újságot (megjelent 1868-ban Jászberényben) hamarosan követi a Nagykunság. 1868-ban megalakul az első olvasókör. A férfiak szórakozását, politikai és kulturális tájékoztatását biztosító intézmény egyre népszerűbb lesz. A városban a lokalitás mellett egyre inkább csoportalakító tényező lesz a társadalmi hovatartozás.
Időközben a város státuszában és közigazga-tásában is jelentős változtatások történtek. 1872-ben a telepütést rendezett tanácsú várossá nyilvánítják. Ez együtt járt az önkormányzat átalakításával. A város első számú vezetője a polgármester lesz. A képviselő-testületet 40 választott tag és 40 virilis gazda (a legtöbb adót fizető lakosok) alkotja. A polgármester munkáját segítő tisztviselők: 4 tanácsnok, árvaszéki ülnök, tiszti ügyész, közgyám, adószedő, ellenőr, pénztárnok, rendőrkapitány és annak a helyettese, mérnök, főorvos, alorvos, állatorvos, főjegyző, aljegyző, írnok.
A város egyházközségeinek életét a papok irányították ( 3 református lelkész és 2 katolikus pap), kiknek munkáját segítették az egyházi elöljáróságok tagjai. A XIX. század második felében a kereskedelmet a görögöktől átvették a zsidók. Egyházi közösségük megalapítása után megépítették a ma is álló zsidó templomot. A görögkeletiek temploma a XVIII. század végétől napjainkig hirdeti, a településről ma már eltűnt görög kereskedő családok emlékét.
A városban, település szempontjából is elkülönültek a különböző felekezethez tartozók. A város régi (Fanzug, Pernyészug, Rétoldal, Sirályülés) részeit a református családok lakták. A XVIII. század 70-es éveiben betelepített római katolikusoknak a város akkori vezetősége a Debreceni úttól keletre eső részt adta. Ekkor jött létre az Újváros vagy Katolikus város. A görög kereskedők boltjaikat az 1794-ben felépített templomuk szomszédságában hozták létre (Horváth Ferenc utca), majd a zsidók ugyancsak a városközpontban telepedtek le (Kertész József utca) és építették templomukat. A XIX-XX. század fordulóján a korábbi vallásukat elhagyók létrehozták a baptista egyházközösséget. A város lakosságának nagy része azonban napjainkig megmaradt reformátusnak, ami meghatározza a település karakterét.
Karcag népessége lassan, de biztosan növekedett. A népszámlálások azt mutatják, hogy évtizedenként kb. 2000 fővel gyarapszik a város.

Karcag népességének alakulása (1869-1941)

Oldalak: 1 2 3 4 5